A műanyag a mai technikai civilizációnk alapja legalább annyira, mint a számítógépekhez használt szilícium, vagy mint az energiatermelésben és a fegyverkezésben használt urán. Bűdy László, a myCEPPI igazgatója osztja meg gondolatait az Európai Műanyag Paktumról.
Valójában az Európai Műanyag Paktum egy célkitűzése teljesült: mert minden műanyag termék újrahasznosítható. De hogy a létrejött regranulátumot mire fogjuk használni, ez egy örök kérdés. Általában a jó szándékú amatőrök – ideértve a felelős kormányokat is – nincsenek tisztában azzal a ténnyel, hogy az újrahasznosítás során a műanyagok keverednek, és ha sikerül is műanyagfajtánként különválogatni őket, korántsem tekinthetők homogén anyaghalmaznak. És ha valamely véletlen folytán homogén anyaghalmazról beszélünk, mi történik az újrahasznosítás során?
A virgin polimer az elsődleges feldolgozás során is komoly hősokknak, nyírásnak van kitéve. Ezt követően is sok hatás éri, napsugárzás, kémiai, fizikai szennyeződés, és nem utolsósorban fizikai igénybevétel. Az újrahasznosítás során további nyírás és hősokk éri. A műanyagokat a feldolgozás, a használat és az újrafeldolgozás során számos hatás éri. Ezek következtében egyes műanyagoknál töredezik a polimer lánc, másoknál térhálósodik, de van olyan is, például a PET, ahol egészen jól működik a sok-ciklusos újrahasznosítás.
A legnagyobb probléma a poliolefineknél van, egyrészt, mert ez a teljes műanyag termelés és felhasználás közel fele ezekhez köthető. Másrészt, mert ebből a legváltozatosabb a kínálat. A polipropilének esetében 77 különféle applikációt különböztetünk meg, míg a polietilének esetében 183-at, és ehhez ráadásul különféle sűrűség kategóriák is tartoznak.
A válogatás sem egyszerű
Már maga a begyűjtés, a válogatás is bonyolult, sokféle hulladék és regranulátum-minőség létrehozása lehetséges. Az újrahasznosítás után a megfelelő felhasználási terület megtalálása sem egyszerű. Nem véletlen, hogy regranulátumokat leginkább a legegyszerűbb mezőgazdasági, építőipari és egyszerű csomagolási termékeknél használunk.
Ezeknél a főlia és fröccs termékeknél lehet ipari mennyiségben regranulátumot előállítani és felhasználni. Azonban a legtöbb alkalmazás esetében csak manufakturális mennyiségben áll rendelkezésre hulladék és regranulátum. A fent leírt változatosság kiszolgálásához nincs elegendő mennyiségben vagy megfelelő minőségben elérhető hulladék. Elég csak arra gondolni, hogy a 8 méter széles BOPP tekercsből sok esetben 4 centiméter széles, cukorka csomagolás lesz.
Hogyan gyűjtsük és dolgozzuk vissza ezeket az anyagokat?
A mechanikai újrahasznosítás legnagyobb problémája, hogy az újrahasznosítás során csak kivételes esetekben tudunk visszatérni a kiinduló termékhez. Azaz a kiindulási műanyag termékből – például fólia hulladékból – már ugyanazon minőségű terméket nem tudjuk előállítani. A másik nagy probléma, hogy az újrahasznosítás nagyságrendje átlagban is kisebb, mint a műanyaggyártásék, de ha egyes applikációkat nézünk, az eltérés lehet két vagy három nagyságrenddel is kisebb.
Nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb globális polimergyártó magas rangú vezetője is megjegyezte, hogy a jelenleg elterjedt mechanikai recyclinggal, maximum a jövőbeli regranulátum-igények 15 százalékát lehet kiszolgálni. Én ettől optimistább vagyok, de tisztán kell látni a műanyag újrahasznosítás fizikai és kémiai korlátait.
Nem véletlenek az elakadások, nem véletlen, hogy nem tudunk, és valószínűleg a közel jövőben sem fogunk tudni elegendő mennyiségben polietilén és polipropilén élelmiszer-csomagolást előállítani recyklátumból, különösen nem használat utáni hulladékból. És nem véletlen a düh sem, amely elönti az ezzel a ténnyel szembesülő laikusokat.
Nem lehetett modellezni az életet
Ellentétben a sajtóban megjelentekkel a műanyag gyártók és feldolgozók nem hazudtak és nem eredendően gonoszok. Mindössze annyi történt és történik most is, hogy nem mondtak kategorikusan nemet a jószándékú amatőrök és politikusok elvárásaira, hagyták felfúvódni az illúzió lufikat. Mentségként ki kell mondjuk, az iparág sem tudta, mire számítson a gyakorlatban, mivel a regranulálás laborban működött, akár tízszer-tizenötször is újra lehetett darálni és regranulálni a műanyagokat. De a labor nem tudta modellezni az életet, a termék használat közbeni degradációt, a használatból eredő szennyeződéseket, és legfőbbképp az azonos műanyagfajtába tartozó, ám mégis más típusú, más katalizátorral, más additív szerkezettel és más folyásindexszel rendelkező hulladékok keveredését.
Az iparági gyakorlatban vannak jól műkő, régóta alkalmazott eljárások, például a fúvás (BM) esetében a parizon-hulladékok visszadolgozása. A gyártásközi hulladék, a post industrial waste keresett alapanyag. De a használat után a műanyagból leginkább szemét lesz, semmint hulladék. És ha ezen szigorú hulladékkezelési szabályozással, szofisztikált szelektálással változtatunk és hasznos, iparilag jól hasznosítható hulladékot állítunk elő nagy mennyiségben, akkor ez megoldást jelentene? Valószínűleg nem, a feldolgozási, újrahasznosítási hősokk, a nyírás, a molekula degradáció, a térhálósodás ugyanúgy jellemezni fogja a műanyag újrahasznosítás folyamatát.
Egyes esetekben az MFR változása miatt, a keletkezett regranulátum felhasználási lehetőségei, a létrejött MFR tartomány kereslete kisebb, mint a kiinduló polimeré. Egyszerű példával élve, ha újra hasznosítanánk Lengyelországban a BOPP termelés 50 százalékát, és létrejönne 80-100 ezer tonna MFR 5-6-os fekete fröccs (IM) anyag, azt mire lehetne felhasználni? Persze MFR-t tudunk növelni és más magasabb folyásindex tartományok felszívnák a granulátumot részben. De semmiképp sem tudnánk visszatenni a kiinduló anyag, a BOPP termelésbe. A poliolefinek esetében ki kell mondanunk, hogy nincs tökéletes loop, a körkörösség egy végtelenített puzzle, ahol a létrejött regranulátum keresi a felhasználási területét. És ez a végtelen puzzle nem teszi lehetővé az iparszerű működést. És itt nem csak a műanyagokról beszélünk, hanem a teljes ipari termelésről. Hiszen minden ipari gyártósor végén egy csomagoló berendezés áll. Ha a csomagolóanyag gyártás manufakturálissá válik, azzá válik a teljes ipari termelés is.
Mit vonhatunk le a paktum bedőléséből?
Valószínűleg ezzel, a kémiai és a fizika kérlelhetetlen tényeivel, a feladat összetettségével szembesültek az Európai Műanyag Paktum alapítói, amikor befejezték 2.5 év után a működésüket. Természetesen voltak eredmények, születtek jó gyakorlatok, azonban a kitűzött célokat még meg sem közelítették. A legfőbb eredménye azonban a halála volt, mert egyértelmű választ adott arra, hogy:
- nem lehet a kémia és természet törvényeit felülírni,
- nem lehet gyorsan, nagy változásokat elérni egy évtizedek alatt kialakult iparágban,
- az ipar, a civil szféra és a politika képes az összefogásra,
- képes eredményeket elérni, de ezek az eredmények lassan születnek.
Azonban ezek a válaszok még mindig nem jutottak el sem a politikusokhoz, sem a civil környezetvédőkhöz. Az új remény a Chemical Recycling és a Mass Balance Approach.
Mit tudunk ezekről? A kémiai újrahasznosítás létezik, azonban két nagyságrenddel van elmaradva a közeljövő igényeitől és nagyon keveset tudunk a szén-dioxid-lábnyomáról. A tömegelszámolás módszere pedig – nevezhetjük block chain-nek – egyszerűbb, ha könyvelési és allokációs trükkök, megoldások hosszú soraként azonosítjuk; sok folyamattal és nagy papírfelhasználással. Félő, hogy létrejön egy megoldás, ami elfedi a lényeget, a valódi szén-dioxid-kibocsátást. Félő, hogy újra becsapjuk magunkat és a szélesebb közvéleményt, megnyugtatva mindenkit, hogy igenis van „tökéletes műanyag loop”, miközben az eredeti céloktól egyre messzebb kerülünk. Félő, hogy a jószándék újra felülírja a józan észt és a természettudományt.
Mindent a műanyagról!
A Central European Plastics Meeting 2024. szeptember 24-26. között Budapesten az Eiffel Műhelyházban kerül megrendezésre. Regisztráljon az alábbi linkre kattintva!
